Valamikor volt pár fiatal, meg pár nem olyan fiatal, akik együtt végezték a munkájukat. Tisztességesen, többnyire nyugalomban, néha súrlódással, de összességében barátságos légkörben. Néha összejártak, néha vicceltek, néha sütöttek, és behozták. Olykor szalonnáztak együtt, vagy csak összeültek, és "nevetgéreztek". Néha felmosófával "hadakéroztak", olykor arra is volt példa, hogy egymásba szerettek.
Akkoriban az egyik kedves kolléga nyugdíjba ment, és a fiatal csapat titokban szervezte egy búcsúztatót. Az egyik srác rávette az érintettet, hogy elmenjen vele a "Tesco-ba". A dolog működött, még az sem volt gyanús, hogy a pizzázó pincéjébe leszaladnak pár percre. :)
A meglepetés jól sült el, ahogy mindenki leült, és megnyugodott, Aninéni kinyitotta a tenyerét, és ott volt benn a 100 Ft., amit a bevásárló kocsi miatt készített ki. Sosem felejtem el azt a keserédes mosolyt, ahogy meghatottan közölte, hogy ő valóban nem sejtett semmit, és milyen jól esett.
Akkor lefotóztam, és a képernyővédőn ugrott elém a fotó, s juttatott eszembe ezernyi emléket. Azóta túl sok mindenki elment. Szinte az összes ember, aki számít. Először a legfontosabb, azután sorra a többi, és most legutóbb az utolsó vékony ilyen irányú kötelékek közül vittem a reptérre valakit.
Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek kedves emberek körülöttem, csak már nem ugyanaz. Már nem egy nagy "család", megváltoztunk. Biztosan benne van a körülöttünk lévő világ ellehetetlenedése, a szétforgácsolódásunk, az állandó elfoglaltságok, a TV, és az Internet időrablása.
Felejtsük el ezeket. Mindezt magamnak mondom elsősorban, hogy a körülöttünk lévő emberekkel töltsük a legtöbb időt, és ne a cybertérben, mert az nem lesz olyan. Bár különlegesen segíthet, nem mondom, élő példa vagyok rá, de az most más téma. És eszköz, nem cél.
Nem jó eltávolodni, elszigetelődni, csak magunkkal foglalkozni, abból nem kap vissza semmit az ember. Természetesen nem azért kell így tenni, hogy valami visszajöjjön belőle, csak a gyakorlatból tudom, hogy úgy a jobb.
A napokban olvastam elRuth könyvét, régen tettem, pedig nagyon szeretem ezt a történetet. Az Ő esetében sem volt egyszerű, mégis mennyire működött, a végén megható olvasni, hogy Ő volt Dávid dédnagymamája. A Bibliában több helyen találunk rá példát, a szeretet forrásából kapunk, amennyi csak kell, azután adjuk tovább, mert akkor van értelme. Úgy érzem mostanában részemről ez kevés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése