Elmesélem, hogyan függ össze a La Défense és a zöld zöldbab. Kata barátnőm még évekkel elcipelt oda, hogy megmutassa az Új Diadalívet, s máig sem tudom hogyan, de feljutottam a tetejére azon az üvegliften keresztül, amitől megreszketősödnek a lábaim. :)
(Most önszántamból terveztem újra a felmenetelt - talán az Eiffel torony megmászását szándékoztam kiváltani, amit évek óta elbliccelek - azonban be volt zárva technikai okokra hivatkozva.)
Visszatérve arra a zöldbabos napra, már összefolynak az események. Rémlik, hogy metróztunk Montrouge-ból és Kata az aluljáróban közölte velem, hogy mindenféle értéket erősen szorítsak magamhoz, amit addig egy környéken sem tett. Kóboroltunk, a bevásárló központban is szétnéztük, közben cseverésztünk. Ez utóbbi foglalatosságot imádtuk gyakorolni mindig is, azonban kellemesen emlékeim támadnak arra a napra visszaemlékezve is, amikor végig gyalogoltunk a Notre Dame-tól tizensok km-t a Szajna parton és nagyokat hallgattunk.
A mostani ott tartózkodás kicsit más volt, mint a többi. Háttérbe szorultak a fentiek, pedig nagyon fontos számomra, hiszen az életben nem mentem volna ilyen nagyvárosba önként és dalolva hatodjára. (Változtathatatlanul falusi lány vagyok.) Párizs valóban elbűvölő, és sohasem térek haza onnan üres kézzel. Nem azért, mert pénz cserélt gazdát, valamit vettem, vagy kaptam. Ilyen is előfordult, de általánosságban gumicukor szintig. :)
Nem. Azért mert az érzelmi tankjaim töltődnek fel. Mert olyan barátaim vannak, akikkel ha a megboldogult piros kanapén ülve kellene töltenem a hetet az összes emberi kéz alkotta csinálmány bámulása helyett, sem zavarna túlságosan. Eltekintve néhány magnóliabokor megtekintésétől.
Hihetetlen, hogy azok pont most kezdtek virágozni. Úgy meglepődtem, de nagyon örültem neki.
Persze mindig szívesen kóborlok a városban, de csak a megfelelő társaságban. Ez utóbbi pedig garantálja azt, hogy a putriban, vagy a világváros legismertebb negyedében ugyanolyan jól tudjam magam érezni, ha velem egy hullámhosszon lévő emberrel járom azt be.
Miután megint össze-vissza csapongok, visszatérek ahhoz a zöldbabos naphoz. Az üzletközpontban Kata megkeresett egy éttermet, amit már ismert. Sokféle dolog közül válogathattál kis és nagy tányérokra, és a tányérméretek alapján fizettünk. No ott ettem zöld zöldbabot először éltemben. (Heh, hogy 1 oldal volt kinyögni? :) ) Talán fokhagymával párolhatták vajon, olyasmi íze volt.
Hogy azon kívül mi finomat ettem, már meg nem mondom, de ez a zöldbab valahogy megmaradt.
Leültünk az asztalhoz, és dumáltunk. Miről? Másokról, magunkról, a volt közös munkahelyről, arról a városról, a beilleszkedésről, a szokatlan dolgokról, ami jött. Amikor elmenni készültünk egy idősebb férfi odajött, és kérte, hogy ugyan mondjuk meg milyen nemzetiségűek vagyunk... az derült ki, hogy svédnek, vagy hasonló északi országból jött embereknek gondolt. Addig ezen soha nem is gondolkoztam, hogy a magyarnak ennyire érdekes a hangzása egy idegen fül számára.
Hazatérés után nem sok főzőcske volt, egyszerűbb kajákat kerestem, így a mélyhűtőben heverő zacskókból vadásztam, illetve volt csicsókám, hát a kettőt összecsaptam.
Bonyolult volt elkészíteni. ;)
Adott volt 1 kg zöld színű zöldbab, 1/2 kg csicsóka, 1 dl rizstejszín, 1 gerezd fokhagyma, 1 kis fej hagyma, 1 kanál pirospaprika, 1 kanál olaj és 2 dl víz és 1 csipet köménymag.
A hagymát vízen megpároltam, a végén hozzáadtam a kanál olajat és pirospaprikát, beleraktam a megpucolt és felaprított zöldbabot, továbbá a csicsókát is. Hozzáöntöttem a vizet, belenyomtam a fokhagymát és a köményt, azután kb. fél óra alatt puhára főztem. A legvégén hozzákevertem a rizstejszínt, majd elzártam a gázt.
A csicsóka jellegzetes érdekes ízhatást ad, nekem tetszett.
Kölesfasírtot ettünk hozzá, és salátát.
