Kékes

Hajdú Lajos készített egy time-lapse videót Kékesről. Olyan jóleső érzéssel néztem meg, pedig mostanában a Mátra csak azt jelenti, hogy lassan hazaérünk, ha már látom a vonulatait. No de az elmúlt 11 év az csak ott telt, és bizony nosztalgiázva gondoltam erre az egészre.
Egy pillanatra gondolatban ott ültem a buszon, és néztem a be-bepárásodó ablakon keresztül a havas tájat, miközben a busz feljebb, és feljebb kanyargott a mátrai úton. Felvillant a Sástói kilátó, az új kőépület, a kisvendéglő, meg a "lángos kapható" felirat. Aztán tovább döcögtünk az adrenalinpark előtt, és már az akadémiai üdülő "csodaszép" kerítésén keresztül néztem, mekkorát nőttek a fenyőfák. Nyugtáztam előtte, hogy a református üdülő még áll, magamban beköszöntem egy kedves ismerősnek. A busz lassít, a fejembe húzom a sityakot, az orromra a sálat, az ismerős kapu, a sok százszor megtett lépések, az öreg gesztenyefák... Komótosan lépkedek befelé, a hó alatt jég van, nem kellemes a fenékre esés. A korláton még vastagon áll a hó, az ágakat is húzza lefelé a súlya. A levegő friss és hideg. Mélyen beszívom, haladok lefelé a lépcsőn, kanyargok az úttal. Raktározom el az agyamban a természet szépségeit. Egyik percben bolondul lekapom a kesztyűt, és a markomban megforgatok egy marék havat, elvigyorodok, tovább indulok.
A nagy fenyők. Elhúz felettük a szél, az ágak elkezdik dobálni lefelé terhüket, ha nem figyelek a nyakam tele lesz hóval, de nem bánom. Tovább nem megyek.
Képváltás, a kis mazsola felsír, felszaladok, megölelgetem a kis hüppögőt, és mosolygok. Jó csere ez.