2011. december 12., hétfő

Csak úgy magamnak szól...

Ahogy ránéztem a sütire, olyan volt, mint a kicserepesedett föld, mint a sivatag...Pedig hát csak a hajdinás süti "bőre" nem bírta a kiképzést. 
Nem tudom, valahogy nem jó érzésem van. Erre rátett egy lapáttal még ez is. Megint eszembe jutott, hogy mennyi ember éhezik, én meg úgy ki vagyok gömbölyödve, hogy csak na. Ok, nem ez utóbbi miatt kezdtem ezen gondolkozni. Valahogy megint a látókörömbe került ez a téma, illetve többet mászkálok a városban, és sokkal gyakrabban szembesülök azzal, hogy mennyi szerencsétlen van, akinek a következő étkezése is bizonytalan. 
Egy idő után az ember könnyebben fordítja el a fejét, és foglalkozik vele kevésbé, illetve indul meg a szíve rajta. Persze nem lehet mindenkinek vajas zsömlét a kezébe nyomni, meg mindenkin segíteni, de nem szeretném azt, hogy annyira megváltozzak belülről, hogy ez már ne indítson el érzelmeket. Mert lehet, hogy az ember sokat tett azért, hogy úgy éljen, ahogy, de nem tudhatja, hogy ugyanazon háttérrel, mint az a szerencsétlen, nem lenne-e még rosszabb helyzetben.
Nagyon hálás lehet azért az ember, ha korrekt háttere van, ha bölcsen nevelték, ha szerették, ha megadták neki a lehetőséget a normális életre. (Csak gondolj bele, ha valaki eleve szerencsétlen környezetben nő fel, nem foglalkoznak vele, nem tanítják, nincs lehetősége semmire, akkor el sem tudja képzeni, hogy máshogyan is lehetne. Ráadásul fel sem vennék sehová, még ha változtatni szeretne is, dolgozni, tanulni, stb.)
Persze most ezek csak üres szavak, mert konkrétan ilyen jellegű munkákban nem veszek részt, esetleg olykor támogatom. Azzal is tisztában vagyok, hogy igazán ezeken az embereken szinte lehetetlen segíteni, de ki tudja melyik az az egy a százból, akin viszont igen. 
Ráadásul nem mindenki tehet arról, hogy ilyen állapotban van, pl. az afrikai éhezők. 
Sokszor a fejemhez vágják, hogy buta vagyok, ha ilyeneken agyalok, és nem kell ezzel foglalkozni, de képtelen vagyok. A Biblia sok helyen mondja, hogy "...hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad..." Nem azt mondom, hogy most akkor az ágyunkba kell fektetni a hajléktalant, nem erről van szó. 
Sok körülöttünk az olyan ember is, aki nagyon szegény, aki nagyon figyeli, hogy miből mennyit és hogyan esznek, mert korlátos a készlet. Nem kell messzire mennem, csak a hugom baráti körére, vagy a sajátomra gondolni. Nekünk soha az életben nem mondták a szüleink, hogy ennyi kaja van, egy szelet kenyér jut mindenkinek, azután jóccakát... Talán másképpen látnám a világot, ha ez így lett volna.
Bár a hajléktalanokkal kezdtem, arra megoldásom nincs, másnak sem. Épp ezért azt gondolom, konkrétan azoknak az embereknek a segítésével kellene foglalkozni többet, akik a közvetlen közelünkben vannak. Persze, ha az ember kinyitja a szemét... És nem kell sokat tenni, nem kell erőn felül.

2 megjegyzés:

margaretta írta...

Nagyon egyetértek veled. Régen, amikor Pestre kerültem, sokkal, de sokkal érzékenyebb voltam arra, hogy mennyi nyomorúságot látok magam körül. Igyekeztem is tenni valamit, amit erőmből mérten megtehettem. Egy ideje elfásultam, megszoktam. Mostanában újra azért kezdtem el imádkozni, hogy Isten valahogy formálja az én szívemet is a sajátjához hasonlóvá, mert tudom, hogy neki fáj a szíve ezekért az emberekért, és tudom, hogy neki van terve arra, hogy jobbá tegyük a világot. Jó lenne megtalálni a saját szerepemet ebben a munkában, még akkor is, ha úgy érzem, hogy az én segítőkészségem csepp a tengerben. Nekem csak azért kell felelnem, hogy a magam dolgát elvégezzem és hiszem, hogy ha mindenki ilyen szívvel állna hozzá, akkor egy idő után lehetne változást hozni és jó megoldást találni. Köszönöm, hogy a bejegyzéseddel újra emlékeztettél erre.
Margaretta

Bridge írta...

Hasonlóan érzek én is...