2010. május 13., csütörtök

222. bejegyzés

Mindkettő! Szokta volt Apa mondani a kilométert jelző táblára, ha elhaladunk mellette. A mindegyet is, de arra ritkábban járunk. :)
Tegnap Anya szakdolgozatához keresgéltem képeket, majdnem végiglapoztam a 41 gigás könyvtárat. Olykor rácsodálkoztam az egyes fotókon lévőkre, van akivel igen régen találkoztam, de egyből elkapott a vigyorgás, ha ránéztem a képekre. Volt, aki a 6 év alatt sok sok arcát mutatta, akadt az ellenkezője is, aki semmit nem változott ez idő alatt. És volt olyan kép, ami legörbítette a számat, bár jó volt visszaemlékezni, olyanokra, akik már visszatértek a porba. Persze ezen nem kellene szomorkodni igazán, hiszen felkelnek majd sorsukra a napoknak végén. (Dán 12:13) Meg nekik jó, hiszen semmit nem háborgatja pihenésüket, "Mind szeretetök, mind gyűlöletök, mind gerjedezésök immár elveszett; és többé semmi részök nincs semmi dologban, a mely a nap alatt történik." (Préd. 9:8)
Mindezt felfogja az ember ésszel, elfogadja, helyesli, mégis, mikor érintett a kérdésben, vagy a közeli elmúlás jelei érintetté teszik, többet foglalkozik gondolatban ezekkel, de beletörődni nem akar. Mama az orvosok szerint csoda, hogy él, hogy egyáltalán felgyógyult a tüdőgyulladásból. Gyenge. Felkelni alig tud, fullad.
Ahogy ott üldögélek az ágya szélén, sokszor közli, hogy jobb lenne már neki, ha a "Jóatya magához szólítana", vagy hallom az Ő nagymamája szavaira visszaemlékezni: "Igen, igen... de meddig sugorgatsz még Jóatyám... mint Matuzselemet?!" Ez utóbbin persze mindketten elmosolyodunk, de lassan érteti meg velem, hogy nem mindig az a helyes, ha az ember ragaszkodik a saját elképzeléseihez. Néha el kell engedni. Mert neki úgy jobb, és nem magamra tekinteni, hiszen az merő önzés.
Hétfőn a reggeli dicséret pont témába vágott, a Boldog élet című könyv "Legyen meg a Te akaratod" fejezetéből idéztek. Megfogott egy mondat: [Isten]"Tudja, hogy életük áldás, vagy átok lenne-e önmaguk és a világ számára." Ezt magyarázza Mama már régóta, értsem meg, ő ezt már átoknak érzi.
 
De sokszor néz az ember mindent a saját szemüvegén keresztül, és nem is akarja a másik álláspontját megérteni. Lehet, hogy helyes a saját elképzelésem is, hiszen azt szeretném, ha meggyógyulna, és menne minden a régi kerékvágásban, sütne, főzne, lelkesítene, bosszantana, mikor éppen mit. 
Azonban ha ez nem megy, ne nehezítsem számára a helyzetet. Hagyjam, ha épp nem akar enni, ne tukmáljam. Ha ócska dologhoz ragaszkodik, és nem értek vele egyet, végül is nem mindegy? Nem érdemes vitatkozni valójában semmiségen.
Üljön oda az ember az ágya mellé, mosolyogjon rá, simogassa meg a kezét, hallgassa meg, szeresse, mert még itt van.
Remélhetőleg a jövő héten is.

3 megjegyzés:

Zizi írta...

Nagyon szép írás, megkönnyeztem!!!

Bridge írta...

Nagyon együttérző lény vagy...

napmátka írta...

Igen, mind vágyunk valamire, ki az életre, ki a halálra, és nehéz elfogadni, hogy nincs beleszólásunk.