Szussz! Hazaértem, megvan mindenem, egy kis vigyor. Végre csend, és nyugalom.
Elvagyok én, ha 150-nel hajtunk Egerből a 25-ösön egy BMV-vel és bömböl a zene, de azért jobb' szeretem a világot miután becsukódik utánam a szúnyogháló otthon. :)
Panaszkodok, de nagyon jól esett, hogy nem vonattal kellett hazabumlizni jó későn a kórházból.
Megvacsoráztam, majd a vasárnap szedett barackokat kezdtem átválogatni.
Apáék kinn báláztak. Hallottam, hogy megállt a gép, kiabálás, majd 1 perc múlva ideges csöngetés... Na, baj van! Futás közben reménykedtem benne, hogy mindenkinek minden végtagja megmaradt.
Az egyik segítség megsértette a kezét a csuklójánál. Olyan 2,5 centi széles, mély seb volt a kezén, szerencsére nem az ütőér környékén. Viszonylag könnyen lekezeltem, a nagyobb probléma az volt, hogy a srác a vértől olyan rosszul lett, hogy fel nem tudott kelni a székről. Leizzadt, lefehérdett és sóhajtozott... Viszont ennek annyi előnye lett, hogy a keze is kevésbé vérzett, így könnyebben lekezeltem.
Soha nem fért a fejembe, hogy gyengülhet el valaki ennyire... tudom, elfogadom, sajnálom is, de nem értem. Ilyenkor az lenne a lényeg, hogy az ember gyorsan úrrá legyen a problémán.
Csóválom a fejem, és kicsit aggódom, mi jön még...
És nem hajtok.
Amikor vasárnap este a mentő után indultam, kiugrott két őzike közül egy elém, és máig sem értem, hogyan nem ütöttem el. A vaddisznós esetemből kiindulva már hallottam szinte a csattanást, láttam, hogy repül az állat, sőt a szétpattanó légzsák szagát is éreztem, meg az ütést a számon, és a kezemen. Pedig a buszban nincs is légzsák, bezzeg az Áron Volvójában csak volt.
Kormányt elkap, fék. Kiáltás. Azután semmi.
Akkor elhatároztam, hogy nem hajtunk.. Ráérek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése