..

Éjszakai neszek, az utca konyhaablakon beszűrődő fénye, a derengésben csak körvonalak. A gondolatokból elúszik lassan az elmúlt nap, megnyugszik belül az ember. Távoli lesz a hajnali ébresztő, a zörgős magyar út, a rézfúvós csinnadratta, a sok ismerős mosolya, a zsivaly, a naplemente, az izgalom, a Function jó kis hangulata, a decibelek, a villódzó fények, a nevetés, ordítás, vagányság, téglatest. Ajtócsapódás, álmos kászálódás, csönd. Oda az utca forgalma, a kiállítás kavargása, az az egy plakát, a rohanás, az iskola nyüzsgése.

Minden elhalványul a kevéske fények között, nem születik újabb gondolat, csak tompa érzések kavarognak.  Nem csoda, kevés alvás jutott egy éjszakára. De a pillanat meghitt. Béke ül belül. Csordultig van. Csak érzed, hogy jó, de nem tudod és nem is akarod megfogalmazni. Nincs hang, nincs szín, csak ölelés.

Mikor teljesnek hiszed a pillanatot, halk suttogás fordítja fel a gondolatokat. Sírni nem vagy képes, de nevetni sem... Próbálnád, de nincs válasz, most nincs, e percben nem vagy rá képes. Helyette ölelsz kétségbeesetten.

A miértre nincs magyarázat. Talán most döbbentett meg: Hazudtál-e eddig önmagadnak, vagy sem? Valóban igaz? Hiszen annyi évig tudtad bemesélni magadnak, hogy már nem, ez nem az az érzés. És mégis?

És mégis. Ott bújkált, rejtőzött előlem. Megölni nem tudtam, de ha meg nem próbálom, talán ő tette volna ugyanezt. Most viszont szabad, végre szabad - csak írtó nehéz - kimondanom, és éreznem is.