Ha így haladok, már a következő Francia utamról is visszajövök, mire egy tisztességes bejegyzés kerekedik ide... (Kata ne izgulj, ne kezdd zárni az ajtókat, nem most lesz :) )
Len hozott egy olyan kérdést, ami héttel felér. Csak nem tudta, hogy így túlgrafomán énem szabadítja a tisztelt publikumra. Cikáznak a gondolatok, mi is legyen az a hét. De melyiket vegyem előre? Mit ne írjak le? :)
Nem cifrázom, inkább beleesek a közepébe:
Babáztam. Egy hetet. Szomorúan kellett megállapítanom, hogy 12 évesen jobban ment a dolog, pedig textil pelus és egyéb "kőkorszaki" vívmányok segítettek. Egy öt hónapos apróságot a kezemben altatva Montrouge-ban kellett rádöbbennem, hogy felnőttem. 31 éves vagyok, éppen felelős egy csöpp kis életért, aki a barátnőm gyermeke. Dolgozom, sőt, adót is fizetek. Olykor (félre) kormányozok embereket. Már nem úgy gondolkodom, mint pár éve. Persze változunk, folyamatosan alakul a világszemléletünk, de ez most más volt.
Azt gondoltam, hogy az én fejem sohasem fog benőni, pedig de... ha kell. Khm. Ha éppen nem visítva kergetőzöm a hugommal. :)
Dávidra visszatérve, igazán nyugodt fekete szemű baba, aki nagyon az ember szívébe tud férkőzni. Szereti, ha énekelek neki, és most hiányzik a tisztelt Mamaával együtt. Messze vannak.
Repültem. Újra.
Len hozott egy olyan kérdést, ami héttel felér. Csak nem tudta, hogy így túlgrafomán énem szabadítja a tisztelt publikumra. Cikáznak a gondolatok, mi is legyen az a hét. De melyiket vegyem előre? Mit ne írjak le? :)
Nem cifrázom, inkább beleesek a közepébe:
Babáztam. Egy hetet. Szomorúan kellett megállapítanom, hogy 12 évesen jobban ment a dolog, pedig textil pelus és egyéb "kőkorszaki" vívmányok segítettek. Egy öt hónapos apróságot a kezemben altatva Montrouge-ban kellett rádöbbennem, hogy felnőttem. 31 éves vagyok, éppen felelős egy csöpp kis életért, aki a barátnőm gyermeke. Dolgozom, sőt, adót is fizetek. Olykor (félre) kormányozok embereket. Már nem úgy gondolkodom, mint pár éve. Persze változunk, folyamatosan alakul a világszemléletünk, de ez most más volt.
Azt gondoltam, hogy az én fejem sohasem fog benőni, pedig de... ha kell. Khm. Ha éppen nem visítva kergetőzöm a hugommal. :)
Dávidra visszatérve, igazán nyugodt fekete szemű baba, aki nagyon az ember szívébe tud férkőzni. Szereti, ha énekelek neki, és most hiányzik a tisztelt Mamaával együtt. Messze vannak.
Repültem. Újra.
A térisznyos lényem repülőre ülve elfelejti az előbi tényt, és alíg várja a fel, és leszállást. Közben pedig élvezi a látványt. (Norvégia dettó.)
Mindig lenyűgöz, milyen nagyszerűen lett megalkotva földünk, bámulom a hegycsúcsokat, olykor a végtelen fehér felhőket, és a naplementét/napfelkeltét. Két lábban a földön állva is bámulatos színeket produkál a nap, azonban fentről nézve méginkább simogatja a szemet a vörös árnyalatú színkavalkád.
Legutóbb hazafelé mindendebben egy úton részem volt. Budapest fölé már sötétben értünk. Kivehető volt a Lánchíd, egyéb középületek. Igazán szép fölülről megbámulni.
Három... munka. Erről nem akarok sokat. Szeretem. Néha gyűlölöm, mint az elmúlt két napban. Amikor az összes környékbeli őrangyal mind azon dolgozott, hogy ne bukjunk abba a dologba bele... Olyankor az jár a fejemben, hogy inkább házvezetőnőnek mentem volna, esetleg kapálnék a kukoricaföldön, vagy fóliáznék, csak szellemi munkát ne. :)
Aztán eszembe jut, de hogy honnan... a szeretet hosszútűrő, nem gerjed haragra, nem keresi a maga hasznát... (sajnos ez sokszor nem megy) És akkor legyen ez a negyedik. Isten, a Biblia. Van aki legyint. Nem baj. Engem sok mindenen ez segít át.
Zenekar. Szeretem művelni. És szeretem a csapatot is.
Rézfúvós. Tuba, harsona, kürt, trombita, klarinét, hegedű... a zene áldás. Lehet.
És lehet az ellenkezője is, mint a TV. Kikapcsolja az agyat. A monotonitás elfáraszt, a nem megfelelő hangsúlyok fölösleges feszültséget keltenek. Nem jó, ha az ember nem gondolkodik.
CLi. Volt egyszer egy lemezújság... Hogy az meg mi? Fiatalok írtak cikkeket, mindenről, és mindenkiről, páran összeszerkesztették, és lemezen terejsztettük. (Terror News, KenderMag - ha erről a kettőről valakinek beugrik valami) Aztán jött az internet, és elhalt az egész, amit nagyon sajnálok, mert igazán jó közösség volt az is. Egy fél szám cikkei itt vannak a winchesteremen, és várják a jó szerencsét.
Hét? Nem. Na arról végképp nem írok! Már csak azért sem, mert dacolok a világgal. Illetve az dacol velem.
De mi legyen helyette?
Igen. Megvan. A fotózás.
Természetképek. Inkább, mint emberek, mert azt nem tudok. Azok mozognak, ficeregnek, és elégedetlenek. Viszont hamarabb "derül" vagy "borul", nem kell napokat várni egy napos pillanatra. :)
Olympus C-750 UZ. Hihetetlen, de még mindig jó a kategóriájában. Bár a múlt héten egy Canon EOS 40D-vel hűtlenkedtem...
Jó elraktározni így is az emlékeket. Visszanézve oly sok érzést, hangulatot, emléket közvetít. Bármikor végigfutom a Preikestolenen készült képeimet, ott vagyok. Azt a nyálkás, ködös időt - amit ott és akkor annyira élveztem - talán már el is felejtem, látványra, milyen volt.
Pedig sohasem szeretném, mert imádom a hegyeket, és a vizet is.
Mindig lenyűgöz, milyen nagyszerűen lett megalkotva földünk, bámulom a hegycsúcsokat, olykor a végtelen fehér felhőket, és a naplementét/napfelkeltét. Két lábban a földön állva is bámulatos színeket produkál a nap, azonban fentről nézve méginkább simogatja a szemet a vörös árnyalatú színkavalkád.
Legutóbb hazafelé mindendebben egy úton részem volt. Budapest fölé már sötétben értünk. Kivehető volt a Lánchíd, egyéb középületek. Igazán szép fölülről megbámulni.
Három... munka. Erről nem akarok sokat. Szeretem. Néha gyűlölöm, mint az elmúlt két napban. Amikor az összes környékbeli őrangyal mind azon dolgozott, hogy ne bukjunk abba a dologba bele... Olyankor az jár a fejemben, hogy inkább házvezetőnőnek mentem volna, esetleg kapálnék a kukoricaföldön, vagy fóliáznék, csak szellemi munkát ne. :)
Aztán eszembe jut, de hogy honnan... a szeretet hosszútűrő, nem gerjed haragra, nem keresi a maga hasznát... (sajnos ez sokszor nem megy) És akkor legyen ez a negyedik. Isten, a Biblia. Van aki legyint. Nem baj. Engem sok mindenen ez segít át.
Zenekar. Szeretem művelni. És szeretem a csapatot is.
Rézfúvós. Tuba, harsona, kürt, trombita, klarinét, hegedű... a zene áldás. Lehet.
És lehet az ellenkezője is, mint a TV. Kikapcsolja az agyat. A monotonitás elfáraszt, a nem megfelelő hangsúlyok fölösleges feszültséget keltenek. Nem jó, ha az ember nem gondolkodik.
CLi. Volt egyszer egy lemezújság... Hogy az meg mi? Fiatalok írtak cikkeket, mindenről, és mindenkiről, páran összeszerkesztették, és lemezen terejsztettük. (Terror News, KenderMag - ha erről a kettőről valakinek beugrik valami) Aztán jött az internet, és elhalt az egész, amit nagyon sajnálok, mert igazán jó közösség volt az is. Egy fél szám cikkei itt vannak a winchesteremen, és várják a jó szerencsét.
Hét? Nem. Na arról végképp nem írok! Már csak azért sem, mert dacolok a világgal. Illetve az dacol velem.
De mi legyen helyette?
Igen. Megvan. A fotózás.
Természetképek. Inkább, mint emberek, mert azt nem tudok. Azok mozognak, ficeregnek, és elégedetlenek. Viszont hamarabb "derül" vagy "borul", nem kell napokat várni egy napos pillanatra. :)
Olympus C-750 UZ. Hihetetlen, de még mindig jó a kategóriájában. Bár a múlt héten egy Canon EOS 40D-vel hűtlenkedtem...Jó elraktározni így is az emlékeket. Visszanézve oly sok érzést, hangulatot, emléket közvetít. Bármikor végigfutom a Preikestolenen készült képeimet, ott vagyok. Azt a nyálkás, ködös időt - amit ott és akkor annyira élveztem - talán már el is felejtem, látványra, milyen volt.
Pedig sohasem szeretném, mert imádom a hegyeket, és a vizet is.
És a vége? Kinek görgessem tovább?
1 megjegyzés:
Köszönöm szépen a válaszheteket! :)
Hihi, én meg éppen az inverzed vagyok ezek szerint tériszony tekintetében, tériszonyom egy csepp sincs, repülőre viszont alig lehet felimádkozni :)))
A 750 UZ-t abszolút meg tudom érteni, én egy 725-tel garázdálkodtam tavalyig és nagyon szerettem. Szuper kis gépek ezek! Még ha nem is olyan kicsik :)
Megjegyzés küldése