Renáta tette fel a kérdést sok nappal ezelőtt.
A világszemléletemből adódik, hogy a erről a kifejezésről Isten jut eszembe, mert komolyan hiszek a létezésében, és abban, hogy ő teremtette az embert, és azt, hogy nélküle nem léteznénk. Tehát első helyen kell erről megemlékeznem. Számomra erre valók a szombatok is. Azon felül persze, hogy egyébként soha nem pihennék. :)
Ezen felül is hosszú a lista, nehéz kiszűrni a legfontosabbakat.
Tavasztól valahogy feje tetejére állt a szépen kialakított kis "világom". Alapjaiban ingott meg olyan dolgokban, amelyeket lezártnak véltem. Ráadásul úgy éreztem, nem a legjobb döntést hoztam akkor, amikor.
Rágott, rágtam, berágtam, de jobb nem lett a helyzet, csak még komplikáltabb. Aztán letelt egy 7 éves periódus, ami után újra sarkon fordult az életem. Bevallom, vannak kétségeim, csakhogy azok jelenleg egy olyan burkon kívül, ami kerek perec mondja nekik: Kívül tágasabb. Remélem így is marad.
Ennek ellenére hálás vagyok azért az eltelt 7 évért, mert azzá tett, aki ma vagyok.
Megtanított szeretni a munkát - olykor csak megcsinálni, mert muszáj, olykor boldogan tevékenykedni.
Adott barátokat, akiktől sokat kaptam, akikért sokmindent megtehettem, akik nagyon szeretnek, és akiket én is nagyon szeretek.Egyikük mutatta meg, hogyan kell nyitni mások felé, törődni mindenkivel, beszélgetni, csak egy együttérzésed kifejezni, odafigyelni rájuk. Ő volt az, aki kicsalogatott a csigaházból, aki baj esetén is tartotta bennem a lelket. És Ő az, aki ha kell fenéken is billent. Ezért vagyok csak igazán hálás.
Mert az is nyilvánvalóvá tette számomra, hogyha szeretett emberek vesznek körül, nem számít hol vagy és milyen körülmények között, egy lerobbant kocsiban is szebb a világ, mint mással a Gundel étteremben. :)
Lekötelezettjei vagyunk a szüleinknek, hogy úgy neveltek bennünket a testvéreimmel, ahogy... hogy annyi észt, meg tehetséget örököltünk, amennyit ;) Hogy ugyan igen dimbes-dombos vonalakat örököltem, de legalább homokóra formájút. Hogy annyi mindent megtettek/megtesznek értünk. Meg hogy Anyu nem verte még fejbe százszor makacs, és olykor arrogáns leánykáját, hogy nem utálta még ki teljesen a reformkonyhámat a birodalmából. Hogy az 1. számú "zakuszka projectnél" nem ment világgá. :)
/Holthalovány köszönet az allergiáért és candidáért is, mert különben "sarkonfordulásos" reformtáplálkozásra való áttérésem pár nap helyett pár évvel többet vett volna igénybe./
Azért is hálás vagyok, mert bár két hete keresem, tegnap éjjel 1/2 1-kor rögtön megtaláltam egy csekket, amin be tudtam fizetni a sulis tandíjat, így nyertem pár órát, megúsztam a banklátogatást, és nem utolsó sorban vasárnap be tudok iratkozni mint IV. évfolyamos hallgató. (Igen, 3. hete írom a bejegyzést. :) )
Hm, főiskola. Újabb pont. Sok új információ, magyarázatok kérdéseimre. Örülök, hogy az utolsó évfolyamig eljutottam. Kölyök fejjel csinálni az előzőt mennyivel másabb volt, ezt sokkal jobban élvezem.
A munkahelyemért is. Bár olykor a hátam közepére kívánom, benne van a szívem közepében. Az emberek, az épület, a fák, a 2x17 ha erdő, minden. Azt, hogy itt vagyok, a volt főnökömnek köszönhetem. Azt, hogy itt tartok, a mostaninak is.
Azokért az emberekért is, akiket itt ismertem meg. A mindenre képes kolleganőimet, a legjobb barátaimat, Györgyit, Katát, Juditot, Petit, Fricit, Gergőt, Lacibácsit...nem sorolom inkább.
És a zenekar? Azért is. Hogy a tagok 260 km-es tengelyen való elhelyezkedése ellenére még mindig tudunk hetente próbálni, van pénz útiköltségre. Ha kell, valahonnan teremtődik pénz hangszerre, vagy ha pénz nem is, hangszer mégis. Bár néha morgunk, tudjuk szeretni egymást, és egy nagyon nagy család vagyunk így. (A fotó Mutty.hu műve, jó régi, de vidám.)
Különösen hálás vagyok azért, mert csodálatos helyekre eljutottam velük. Kicsiként csak bámultam a Deltában a mohatetős házakat, később fényképeken a fjordokat. És kétszer is voltam ott. Ülhettem a csillogó, rózsaszínes beütésű sziklákon, hallgathattam a hozzájuk csapódó tenger morajlását, a sirályok különleges - valami halvány nyugtalansággal vegyes béke és otthon vagyok - érzést hozó vijjogását.
Amikor azt hittem, a világon nincs is más szebb, a sors Etretat-ig sodort. Azért az útért nem győzök köszönetet mondani elégszer a két kedvenc útitársamnak, és persze barátnémnak is, aki nélkül sem ezt, se Mont St Mitchell-t nem láthatom.
Mi mindenért, ki mindenkiért, azért az egyért lehetek még hálás? Nem lenne elég az 1 G tárhely, ha valóban sorolni kellene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése