Ábel állandóan szedret szed(ne) Nagyúton. Akkora izgalommal indul
neki, hogy azt hihetnénk ez a kedvenc gyümölcse, azonban nem eszi meg...
ahogyan az epret sem. Volt, hogy a piacon bőgött az eperért, én meg
szívtelen és/vagy csóró anyának tűntem a kofák szemében, de akkorra már
sokadik adagon voltunk túl, és csak megrágta a végeiket.
Amióta
gyerekem van, sokat változott a gondolkozásom. Úgy vagyok vele, mint az
az író, aki azt mondta, hogy a gyermekei születése előtt a
gyermeknevelésről volt hat elve, most hat gyereke van és egyetlen elve
nincs... Nekem is voltak meghatározó elképzeléseim, azután a gyakorlat
radírozott...
Az ember könnyen ítélkezik látszat
alapján. Anya úton a kisfiával, a gyerek éppen csokoládét töm befelé,
koszos is, nyafog is, anyuka telefonál...
"Na, ez is egy olyan
anya, aki nincs tisztában a csokoládé teobromin tartalmával, és..."
Pedig a csokit a szomszéd néni adta, míg az anya bezárta a lakást,
ráadásul a mosógépszerelőnek telefonál...
Ezernyi eset lehet.
Amikor az öcsémnek szívizom gyulladása lett, én pedig a terhességem
végén jártam, egyik sétánk alkalmával sógornőm és Ábel vágtattak elől,
mi meg ketten vánszorogtunk hátul, mint az a bizonyos enyves fazékba
esett... Kívülről nagykabátban semmi nem volt ránk írva, gondolhattak
akármit... Azóta próbálom az ilyen gondolatokat visszaszorítani, nem
rögtön ítélni, bár nehéz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése