Születésnapok, egyéb ünnepek kapcsán elszaladtak a gondolataim hazafelé. A busz szokásos rázkódásában most nem ment az olvasás, csak néztem a tájat, a dimbes dombos bal oldalt, a sáros út szélét, az olvadó havat. Túl sok szépség nem bújt meg bennük, borult volt az ég is. Hamar lecsuktam a szemem, de az agyam járt még percig. Ilyenkor vagy megragadok egy gondolatnál, amin nem vagyok képes túl lépni, vagy össze-vissza csapongok. Ma ez utóbbi jellemezett.
Bevillant egy emlékkép egy pillanatról, amely akkor úgy beégette magát a lelkembe. Nem a magasztosságával, vagy érdekességével tűnt ki, s nem kapcsolódott hozzá semmiféle jelentősebb eseményhez. Egyszerűsége tette különlegessé a hétköznapi eseményt egy vásárlás közepén.
Az a pillanat igazi ünnep volt számomra, pedig nekem csak hónapok múlva lesz születésnapom.
Az a Másik talán nem is gondolta meg, mit tesz, vagy nem is vette észre, milyen hatása volt, de nekem a lelkem lett csordultig vele.
S most azon gondolkozom, hogyan lehetne ilyen pillanatokat meghonosítani az életünkben. Ajándékozni, de úgy, hogy eltaláld, hogy valóban miatta, és Neki szóljon. Mert nekem ez most nem ment senkinek. Csak rohanok, rohanok, s ki állítja meg? Miért, és minek? Van annyi haszna, mint annak a fentinek, ami nem került semmibe, és mégis oly sokba...?
Nem tudok válaszolni.
Most annyit tehetek, hogy egyszerűen megköszönöm. Annak, aki mindennek valódi forrása, és annak, akin keresztül eljutott hozzám. Azután talán tovább is jutok egyszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése